Előszó

Shia Udvar,

Ravil ötödik éve, tél

A halál jutott eszébe; és Aven. A tél beköszöntével az égen ismét hófelhők gomolyogtak, különös, szürke fénybe vonva a tájat. Miran sóhajtott egy nagyot, figyelte, ahogy a lehelete fehér kis csomókká válik, majd a magasba tör; ám mielőtt elérte volna a célját, semmivé vált. Igen, Aven jutott az eszébe, a barátja. Barátja volt egyáltalán? Jobbnak látta, ha eképp gondol rá, s békében hagyja a még mindig sajgó múltat. Behunyta a szemét, s élvezte a tornác fűtött fapadlójának melegét, s a tőle egy lépésnyi távolságra lévő fagyos hideg nyújtózkodását. Aztán meghallotta a lépteket; megborzongott.

– Úgy néz ki, Dres megsajnált – Narra nevetése csilingelő volt, még akkor is, mikor épp gúnyolódott. És elég sokszor gúnyolódott, kedvelt időtöltése volt mások, főképp Miran bosszantása. – Nem szerette volna, hogy seb az arcodon egyedül árválkodjon? Rin még féltékeny lesz a végén.

Miran nem válaszolt, még csak fel se nézett. Ki nem állhatta, ha a nő csúf sebére emlékeztette – pedig szívesen tette. Morgott valamit az orra alatt, s felkapta a jobbján heverő gyolcsot, majd bosszúsan tekerte be a bal karját; csuklójától a könyökéig terjedt a sebhelye, melyet ezúttal nem az űzött szörnyei okoztak, hanem egy kisgyerek.

– Nem mehet ez így soká – sóhajtotta ezúttal őszintén a nő, majd helyet foglalt a bosszankodó társa mellett. Illata lágy erőszakossággal töltötte meg Miran orrát, mindenét. A madarak százait vonzó hangák, melyek a nő apró háza melletti réten nyíltak, mindenbe beleitták magukat. Narra továbbra sem kapott feleletet, de arra nem is volt szükség. Akik olyan rég ismerik egymást, mint ők ketten, jó eséllyel tudják mire gondol a másik. A nő is hallgatott egy ideig, s a távoli erdőre szegezte a tekintetét, a tűlevelekre; melyeken télen annyi hó telepedett meg, hogy alig bírták a súlyt, a rengetegig vezető kikövezett útra, mely még nyáron is hideget sugárzott a bőrcipője talpába. A saját kis kunyhóját ugyan hiába kereste volna, a fák jótékonyan kitakarták, ő szinte látni vélte. Szerette az otthonát. – Nem kellene itt lennie. – Narra hangja szokatlanul szomorú volt. A nő elkomorodott, mandulavágású szemei természetellenes, zöld ragyogása sötétebbé lett. – Szenvedni fog.

– Dres erőszakos – csattant fel mérgesen Miran, mint mindig, mikor a fiú került szóba. – Annak is kell lennie. Az a dolga, hogy erőszakos legyen.

– Ó igen, Dres valóban az. – Narra nyomatékosan nézett a férfi nyílt, sötét szemébe, melyet most dacos fekete fürtök igyekeztek takarni, majd elhúzta a száját. Igen, bárki láthatta, a férfi vonzó jelenség volt. Amint kitette a lábát az Udvarból, az emberek gyakorta fordultak meg utána, leányok, de még asszonyok szeme is megakadt rajta – de nem is kellett olyan messze menni, az Udvar házaiban dolgozók, sőt még a társai között is akadtak, akiknek felkeltette az érdeklődését. Egészen addig, míg rá nem jöttek merre húz a férfi szíve; visszavonhatatlanul. – Mikor kiderül az igazság, rájössz, hogy a halál megváltás lett volna a számára.

– Elég legyen! – A férfi felháborodottnak tűnt, de Narra tudta jól, hogy a felszólítás kétségbeesést takart. Mikor látta, hogy a nő ezúttal sem nem fog vitába szállni vele, csak fáradt pillantással törődik bele már ezredszer a hallgatásába, majdnem elszégyellte magát. Ám mielőtt bármit is mondhatott volna, nehéz nyikorgás és patadobogás törte meg a nyugodt csendet. A férfi felpattant a tornácról majd fejével a távoli, magas kőkerítés kapuja felé bökött. – Megérkeztek.

– Úgy tűnik – mondta halkan a nő, majd ő maga is feltápászkodott, s a rá annyira jellemző macskáéra emlékeztető mozdulatokkal eredt Miran nyomába. A padlóból áradó meleg után a tél dermesztő hidege majdnem fájdalmasan csapta arcon a nőt, így azonnal a fejébe húzta a szőrmével bélelt bőrkabátja nehéz kapucniját.

Narra kifejezetten gyűlölte, mégis tettetett érdektelenséggel figyelte a gyerekek begyűjtését. Ugyan neki nem kellett még csak beszédbe se elegyedni az befogottakkal, már az felkavarta, amikor látta a fiatalokat a szállításra szánt szekerekre zsúfolódni. Nem mintha ebben az esetben zsúfoltságról lehetett volna beszélni – ahogy jó két éve szinte már soha. A fenyvesek alól előbukkanó, a két, igen szőrös ló húzta szekéren ezúttal csak három gyerek kuporgott, vacogott a vékonyka és szúrós pokrócok alatt, két leány és egy fiú. Joral nem lesz túl boldog, gondolta Narra miközben már csak pár lépésnyire jártak a kocsitól, egyre kevesebb a fiú.

– Mért nem adtatok nekik még több takarót? – emelte fel a hangját Miran, amint megpillantotta Olevet, aki a gyerekeket szállító kocsit kísérte. A fegyveresek a Shia Udvar kapuja előtt elváltak tőlük, és a saját lakhelyük felé vették az irányt, szokásukhoz híven. Olev, a szőke hajú, magas homlokú férfi megvetéssel pillantott le Miranra, aki sietve a szekér végéhez lépett, hogy leemelhesse róla a legközelebbi, karnyújtásnyira didergő, pufók arcú lányt, ki már annyira kimerültnek tűnt, hogy a sírást is elfelejtette.

– Amint látod shia, nem fagyott megy egyikük sem – felelte végül a férfi, kék szemeit először lenézően Miranra, majd vágyakozással, de némi félelemmel telve Narrára emelte. A nő tudomást sem vett minderről, a kocsi mellé lépett, mielőtt Miran még valami meggondolatlant vágott volna a szőke férfihez – talán beosztásuk megegyezett, de a hátterük már nem.

– Bekísérem őket, te addig rendezd el az étkezést – nézett a fekete hajú férfira Narra. Mikor átvette tőle a szőke, göndörödő hajú kislányt, aki talán még négy éves sem volt, de máris egy nagy, engedetlenség után elnyert kitüntetés, egy feketedő folt díszítette az arcát, elhúzta a száját. Természetesen az őrök nem engedték, hogy leszálljanak, így mind maguk alá piszkítottak, majd pedig saját ürülékükben utaztak jó pár napon keresztül. – És fürdő sem ártana.

– És az sem, hogy ne üsd bele az orrod abba ami nem a te dolgod – mordult fel mögöttük Olev, cinkosul rávigyorogva a kordélyt hajó férfira. Narra továbbra is úgy tett, mint aki észre se veszi a férfit, ahogy minden egyes alkalommal, amikor összefutottak. Miran bólintott a nő ötlete hallatán, majd elindult a fő házba, hogy jelentse a begyűjtés eredményét, s mikor Narra letette a földre a gyermeket, hogy lássa járni tud-e, már el is tűnt. – Megsüketültél talán, lidir?

A nő, a szomjúságtól és éhségtől bágyadt kislány után nyúlt, kit nem bírtak el a lábai – ám mielőtt elkaphatta volna, ujjak feszültek a vállára. A gyermek összecsuklott, s ismét útnak indultak a könnyei, bár egy hang sem hagyta el a száját – a durva pokróc, melyet a kis teste körül tartott, szétnyílt, felfedve a vékonyka ruháját. Még pár nap, és biztosan elvitte volna a hideg. Narra lelke haragra gyúlt, s egy pillanatig elgondolkodott miféle szavakat olvasson a férfi fejére, mikor is elkapta az a különös, megnyugtató érzés. Hátrapillantott a válla felett, de nem a férfi miatt; megérezte Rin jelenlétét. Nem kellett sok, alig pár másodperc, s nem csak érezte, de hallotta is – Olev arcáról azonnal lefagyott a pökhendi mosoly amint Rin morgása betöltötte a fagyos levegőt. A lovak nyugtalanul kapkodták a lábaikat. A nő kikötötte a vaskos kabátját, majd lehajolt a kislányért, és a mellére szorította. Olev és Narra tekintete találkozott egyetlen pillanatra, s a nő elégetetten vette tudomásul, hogy a férfi megrémült.

Rin nem tűnt ugyan fel, de elég volt a tudat, hogy a fák között somfordál, élete minden percében Narrát óvja. Miután Olev elkapta a lova kantárját, s végigfuttatta tekintetét az erdő örökzöld levelei közt, újra a nő felé fordult: szeretett volna mondani valamit, de végül meggondolta magát, visszapattant a nyeregbe, s amilyen gyorsan csak tudott Miran után indult.

– Maga! – Narra, mosolyát elfojtva kiáltott rá a kocsisra. – Jöjjön, és segítsen bevinni a másik két gyereket! – A férfi még mindig meglepettnek tűnt az iménti, figyelmeztetést jelző morgás miatt – talán ez volt az egyetlen oka annak, hogy engedelmeskedett. A sok shia és shenso mind elfelejtik ki vagyok, gondolta fagyosan Narra, csak emlékeztetnem ne kelljen rá őket. A nő a gyermekkel indult el a Shia Udvar központi házába, az Ahasába, vagyis a Fehérbe, sietett amennyire csak tudott. A napja alapvetően sem volt fényes, de Olev mindig csak rontott a helyzeten. A férfi hosszú évek óta vágyakozott a Narra után, akinek természet szabályait kihívó külleme szinte megbabonázta. A vágott szemei zöld csillogása, a csontos testének nyúlánksága, a pimasz rátartisága, mellyel az őrületbe tudta kergetni. A pillantása, mely azt sugalta, még annyira se tartotja, mint piszkot a köröm alatt.

Nem tévedett, Narra nem tartotta szinte semmire a férfit. Nem is szorult belé sok nemes vonás, talán a hűségen kívül más nem is. De hű volt a küldetéséhez, a Házához, mindenekfelett. Ennél pedig talán többre nem is volt szükség. Egy shenso volt, igen, ahogy az átkozott nyelvükön hívták magukat; istenkéz. Narra szívesen nevetett volna, ha nem épp egy pityergő, majd halálra fagyott gyermeket cipelt volna magával.

Iln, a nevelők frissen kinevezett feje már várta őket, a Ahasa kőlépcsőjének aljában ácsorgott, mellette két másik fehér-kendős shia; egyikük gyógyító, a másik pedig egy igen fiatal, alig tíz éves fordító.

– Köszönöm a segítséget – szólalt meg Iln, kezeit fehér kaftánja előtt összekulcsolva. Nagyon erősen próbált nem megbotránkozni a gyermekek állapotán, nem az ő feladata volt szemrehányást tenni. Mindezek mellett persze figyelnie kellett a megítélésére is. Nevetség tárgyává vált volna, ha siránkozásba kezd két segítője szeme láttára. Narra a gyógyító felé fordult, majd átnyújtotta a gyermeket. – Gondom lesz rájuk.

– Azt nem kétlem – válaszolt Narra őszintén. A feszültség a két nő között minden igyekeztük ellenére is vaskos volt. A Shia Udvar minden lakója tudta, öt évvel korábban a barátságuk csúnya véget ért.

– Fektessétek ágyba, és itassátok meg őket – osztotta ki a parancsot Iln anélkül, hogy a többiekre nézett volna. Ahogy az összes kezdő az ő helyzetében, igyekezett megtartani a látszatot. Fekete haját szoros fonatba kényszerítette, melyet feje tetejére kötött. 

Narra elfordult, majd az kijárat felé vette az irányt, a lovai miatt aggódó férfi nyomát követve, mikor is meghallotta a vékonyka hangot. Az egyik gyermek szólalt meg. „Anyám, anyám.” Narra megtorpant, s elsőre nem is nem is értette a távoli, de jól ismert szavakat. Különös, felkavaró érzés volt hallani őket.

– Nagyon sajnálom tanító, nem ismerem ezt a nyelvet – érkezett a halk mentegetőzés a fordítótól. – Még soha nem hallottam azelőtt.

Mikor a kislány megismételte magát, Narra végre felfogta mi történt. Értette a gyermek szavait. Döbbenten fordult hátra, s nézett a szőke hajú apróságra a fordító kezei között. A nő már több mint hatvan éve nem hallotta a saját anyanyelvét, így szinte azt sem tudta hová tegye az érzést ami elfogta. Kellett neki pár pillanat, mire képes volt összeszedni magát.

– Az anyját szólongatja – mondta Narra könnyed hangon, minta a gyermek szavai nem lettek volna rá semmiféle hatással. Iln azonnal felé kapta a fejét, arckifejezése értetlenkedésről adott jelet, minden bizonnyal arra gondolt; miképp is értheti meg az embereket egy olyan valaki mint egy lidir. Narra karba tett kézzel sétált vissza a gyermek mellé. Kíváncsi tekintettel nézett le rá, a koszos kis arcra, melyen most ismét fáradt könnyek csorogtak. – Nem csoda, hogy nem értetted – folytatta a nő, mikor a fordító ijedt arcára tévedt a tekintete, s hozzátette: – Nem sokan beszélik már ezt a nyelvet. Magamon kívül nem is ismeretem szinte senkit. – Narra óvatosan megérintette a gyermek arcát, mire az meglepetten pillantott fel a nőre. – Nincs semmi baj. Hogy hívnak?

A talán alig négy sztendős lány szipogott egyet-kettőt, majd reménykedve nyújtotta ki a kezeit az egyetlen ember felé, aki megértette őt. – Kala.