Előszó
Shia Udvar, Ravil ötödik éve, tél A halál jutott eszébe; és Aven. A tél beköszöntével az égen ismét hófelhők gomolyogtak, különös, szürke fénybe vonva a tájat. Miran sóhajtott egy nagyot, figyelte, ahogy a lehelete fehér kis csomókká válik, majd a magasba tör; ám mielőtt elérte volna a célját, semmivé vált. Igen, Aven jutott az eszébe, a barátja. Barátja volt egyáltalán? Jobbnak látta, ha eképp gondol rá, s békében hagyja a még mindig sajgó múltat. Behunyta a szemét, s élvezte a tornác fűtött fapadlójának melegét, s a tőle egy lépésnyi távolságra lévő fagyos hideg nyújtózkodását. Aztán meghallotta a lépteket; megborzongott. – Úgy néz ki, Dres megsajnált – Narra nevetése csilingelő volt, még akkor is, mikor épp gúnyolódott. És elég sokszor gúnyolódott, kedvelt időtöltése volt mások, főképp Miran bosszantása. – Nem szerette volna, hogy seb az arcodon egyedül árválkodjon? Rin még féltékeny lesz a végén.